Szentbeszéd nagyböjt 4. vasárnapján

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Örvendetes nevet viseli a mostani vasárnap. Ahogy a mondás tartja a jót gyorsan meg lehet szokni. Mindannyian vágyakozunk az örömre a vigadozásra, de mégis mennyire más kinek-kinek az örvendezés. Van akit a változatosság tesz boldoggá és ki nem állhatja az unalmas egyhangúságot, míg másokat a kiszámíthatóság az egyformaság biztonsága tesz boldoggá és rettegnek az új, kiszámíthatatlan, bizonytalan dolgoktól.

A kérdés csak az, hogy ezzel tisztában vagyok-e? Értékelem-e a biztonságomat, a boldogságomat. A jó megszokása könnyen magával hozza azt, hogy nem értékeljük, nem vesszük észre a jót. Magától értetődőnek tartjuk.

A választott nép a nagy éhínség a hét szűk esztendő idején kerül Egyiptomba. Éhínség, halál helyett életet kapnak. Idővel változott a helyzet és rabszolga sorba kerülnek. Szabad élet helyett szolgaságba kerülnek. Isten kiszabadítja őket a szolgaság házából. Szolgaságból szabadságba jutnak. De ekkor megijedtek a szabadság adta lehetőségektől és a puszta kihívásaitól az éhségtől és visszavágynak a rabságba, csak hogy tele lehessen a hasuk. Meglátják az értéket a rabságban, mert élelem, élet van ott is. A Biblia szerint ennek büntetése a 40 évi vándorlás a pusztaságban. Büntetés, de ingyenes élelem. Ekkor kapják a mannát, ami évtizedekig táplálja őket és az Eucharisztia előképének tekintjük. Amikor bevonulnak az Ígéret Földjére, megszűnik a manna az ingyen kenyér és újra meg kell keresniük a kenyérre valót. Eljutnak a Szabad életre, de dolgozni kell a kenyérért.

A zsoltáros is ezt fogalmazza meg: vegyük észre milyen édes, jó az Úr. Ne szokjuk meg a jót, hanem örvendezzünk és adjunk hálát érte! Amikor megízlelem a kenyerem, vagy bármilyen élelmet, minden időben jusson eszembe, hogy azt megköszönjem az Úrnak, áldjam érte az Urat. Vegyem észre, milyen édes az Úr.

Ahogy mondtam a hosszan tartó jót könnyen megszokjuk és csak azt vesszük észre, amikor valami nem stimmel és azért kezdünk el panaszkodni, reklamálni, nyafogni. Olyan ez, amikor embertársunk sok jóságát természetesnek tartjuk és csak a hibájára figyelünk, azt nagyítjuk fel. Isten ebben is példát mutat számunkra. Isten ki akar engesztelődni velünk, mert ő tisztában van azzal, hogy ő alkotott minket és jónak teremtett bennünket. Tisztában van az értékeinkkel, hogy az Ő képmásai vagyunk. Ezért Isten Krisztust, aki bűnt nem ismert, "bűnné" tette értünk, hogy általa "Isten igazságossága" legyünk. Vagyis Krisztus áldozata elfedi a mi bűneinket, bármilyen nagyok is lennének és Isten úgy tud ránk tekinteni, mint szeretet gyermekeire.

A tékozló fiú példázata régi ismerős számunkra. De nyugodtan mondhatjuk többesszámban is: Tékozló fiúk. Érdemes párhuzamosan szemlélni a két fiút.

A fiatalabb tékozló, nem örökös, de kiválasztott. Van bátorsága kilépni a számára unalmas atyai házból. Mozdul, élet van benne, kockáztat, de belehalhat.
Fizikailag kerül távol az atyai háztól.
Léha életet él, nem becsüli atyja vagyonát.
Isten ellen vét, belátja, ezért van bűnére bocsánat
Mélyre kerül engedetlensége miatt töredelmes bűnbánatot tart amikor hazatér, ezért
Meg lehet bocsátani neki, mert belátja vétkét
Elfogadja atyja bocsánatát
Nincs igaza, de tud szeretni

Az idősebb, elsőszülött, örökös, mégis örökös második. Gyáva nem mer kilépni az atyai házból. Még egy kecskét sem mer kérni. Óvatos, nem mozdul, biztonságban van, de így megposhad, megromlik.
Lelkileg kerül távol az atyai háztól.
Látszólag becsületes életet él, de ő sem becsüli atyja vagyonát.
A Lélek ellen vét, mert önmagát tökéletesnek tartja. Ezért nincs számára bocsánat.
Látszólag engedelmes, de mégis szemrehányó, megbotránkozó, nincs benne bánat, ezért
Nem lehet megbocsátani neki, mert nem lát be semmit.
Nem fogadja el atyja bocsánatát öccse felé.
gaza van, de nem tud szeretni.

Az Atya teremti meg az egyensúlyt a két fél között. Benne megvan az igazság és a szeretet is. Lehet azért irgalmas, mert neki is irgalmaztak korábban. Nagyon várja, hogy hazatérjen a fia. Olyannyira, hogy eléje siet. A sietés abban a kultúrában nagyon idegen, méltóságon aluli gesztus. Sietni a szolgáknak kell. Az atya számára ennyire fontos, hogy mielőbb találkozhasson elveszett fiával. Pedig még semmit nem tud, hogy mit fog mondani, de hiányzik számára. Látni, ölelni akarja. Ott akar lenni gyermeke életében, de nem csinál helyette semmit, de őrá lehet számítani.

Jézus a farizeusoknak mondja ezt a történetet, akik tökéletesnek gondolták magukat a törvény megtartása által. Sokunkat elér ez a kísértés, hogy ha szabályosak leszünk, akkor leszünk tökéletesek és szentek. Ehhez társul az erkölcsösség. Ha mindenki megtartja a rendet, akkor a világ jó lesz. Lehet, hogy így van, csakhogy akkor meg élet nem lesz benne. Az élet soha nem intézményes, mert Isten, aki az élet ura, maga sem intézményes. Ő teljesen szabálytalan, vagy inkább szabály fölötti. Benne minden mozzanat megismételhetetlen és egyedi.

Befejezésül Nagy Zoltán atya történetét hoztam ide, mely a Tékozló fiúról és a pazarló apáról szól: Bencének ma rossz napja van. Minden bosszantja, amire megkérik. Miután anyut visszautasította, jól becsapta az ajtót maga mögött. Anyu hangja azonban halkan kiszűrődött, amint a barátnőjének mondta:

– Tudod, kamaszodik ez a gyerek. Tudom én az eszemmel, hogy türelmesnek kellene lennem vele, amíg észreveszi magát és átvészeli ezt a viharzónát; de néha nagyon feldühít. Majd apjával is beszélek; mit kellene tennünk.

"Mindig csak ezt hallom: kamaszodom – gondolja Bence. – Akkor meg miért akarják megszabni, hogy mit csináljak ?! Azt csak kisgyerekek számára kell!" – Elhatározta, hogy mai nap magát akarja sajnálni, csak magával akar törődni, csak azt akarja csinálni, amire kedve szottyan.

Így ment ez napról napra. Kimaradt, nem tartotta meg a családi szokásokat, étkezési időket, nem számolt be arról, hol és kikkel járt, mit csináltak. Az iskolában is egyre többet mulasztott.

A szülők várták: mi lesz ebből? Hogyan fog végződni? Apa hangoztatta anyának: még vár a keményebb büntetéssel, bízik fiában.

Bence hamarosan rájött, hogy rossz társaságba keveredett. Nem így képzelte. Már rossz lett azokkal lennie. Üresnek érezte a velük töltött órákat. Meg aztán: ki is használták, durvák voltak vele, szeretetlenek, csúfolták. Bence egyre jobban félt: valami bűnbe viszik bele. Nagyon egyedül érezte magát; már bánt, mindent.

Egy nap elszánta magát a változásra. Az első csúfolódó szóra felpattant és most azokra csapta rá az ajtót. Rendes időben ment haza. Csendesen, illedelmesen köszönt. Aztán megtörve elmondta csalódottságát:

– Nem megyek többé közéjük! Belátom, hogy undok voltam veletek. Bocsánatot kérek!

Bence várta a hetek óta visszafojtott szülői szidást, vagy legalább apa ilyesmit mond: könnyű azt mondani, hogy bocsánatot kérek, előbb javítsd ki az iskolában a jegyeidet.

De apa és anya csendes jósággal fogadták vissza, és a vacsoraasztalhoz tessékelték.

A közös esti imánál pedig azt vette észre Bence, hogy apu gyengéden a vállára tette kezét. Az imában hálát adtak: aki elveszett, megkerült.

Ámen.